Negatív kritika: Hogyan írjunk, és hogyan fogadjuk?

  Nem terveztem ebben a blogban cikkeket is írni, de már egy ideje kezd megfogalmazódni bennem egy bizonyos téma kapcsán jó pár gondolat, amit ma úgy döntöttem, hogy megosztok veletek. Nem írtam még sohasem cikket, csak olvastam, szóval nézzétek el, kezdő vagyok. A téma pedig nem más, mint már a címből is kiderülhetett, a negatív kritika. Ebből a dologból adódig számtalan vita, sértődés, megalázás. Itt nem csupán arról van szó, hogy hogyan tálaljuk a véleményünket szolidan, úgy, hogy ne sértsük vérig vele a másikat, hanem arról is, hogy hogyan reagáljunk, ha netalántán a mi blogunkat szólják le. Véleményem szerint ez nem kéne olyan kellemetlen téma legyen, és nem kéne ennyi feszült helyzet legyen belőle, mint a blogos közösségben jellemző. El lehet kerülni a veszekedéseket, csak higgadtan kell hozzáállni, és végig kell gondolni a mondanivalónkat, mielőtt cselekednénk.

  A viták sokszor úgy kezdődnek, hogy egy amatőr író kiposztolja szépen a kis blogját a csoportba. Már a címben is van hiba, a designban egymáshoz nem illő rikító színek vannak, olvashatatlan betűtípus, nyers párbeszéd az egész történet, alapvető helyesírási hibákkal van tele az összes mondat, és még csak nincs is sorkizártan a szöveg! Mon Dieu! Gondolom már mindenki találkozott hasonlóval. Ilyenkor nehéz megállni, hogy ne tegye szóvá az olvasó a hibákat, és ha már egy ember kommentelt, nincs megállás, egyre többen felfigyelnek a blogra, az oldalmegjelenítések száma robbanásszerűen megnő, és csak jönnek az írónak az értesítések a sok komment miatt. A sok kommentár sokszor kicsit elengedi magát, és nem túl kedvesen kezdi el szidni a blogot. Van, aki viszont teljesen objektívan közli a hibákat. Az írónak ez már sok, megsértődik, elkezdi olyanokkal fárasztani a sok támadót, hogy "jaj, mert ti bezzeg tökéletesek vagytok", és esze ágában sincsen javítani a hibákon. Van olyan is, aki azt mondja, "majd kijavítja", aztán mégsem történik semmi, ezzel csak le akarja rázni a sok embert. A kommentárok felháborodnak, amiért az író nem képes elfogadni a hibákat, pedig ők csak elmondták a véleményüket. Jönnek a személyeskedések, beszólogatások, és a többi ilyesmi, amiket a kívülállók sokszor csak egy kis nasival a kezükben olvasgatnak jót szórakozva mindenkin. Szerintem ilyenkor nem csak az író visszautasító, megsértődő, nem elfogadó stílusa az, ami okozza az egészet, hanem azok is részesei a problémának, akik letámadják az írót. Persze, sokan segítő szándékkal próbálnak írni, de sajnos ez nem mindig úgy jön le az írónak. Nem kell megkeresni, hogy ki a hibás, mert mindenki hibás, és pont.

  Az sajnos nekem sem mindig megy, hogy úgy mondjam el a véleményem, hogy ne sértsek meg vele valakit. Nyilván különbözünk, és pár ember különösen érzékeny az ilyesmire, pár ember meg cseppet sem, és nem tudhatjuk előre, hogy a mi emberünk melyik kategóriába tartozik. Ezért csak annyit tudok mondani, hogy válasszuk az örök kedvencet, az aranyközéputat, és kerüljük a szélsőségeket. Ha netalántán már megbántottunk valakit, akkor ne essünk még jobban neki, hogy miért nem tudja elfogadni a véleményünket, hanem próbáljuk megértetni vele, hogy nem sértésnek szántuk, és bocsánatot kérünk. No, akkor kezdjünk is bele.

  Pár pontnál kicsit eltértem a témától, és belebonyolódtam olyan nagy témakörökbe, mint például a kezdő blogosok, de azért igyekeztem a tárgynál maradni. Most így átgondolva talán nekem is meg kéne fogadjam a saját tanácsaimat, mert lehet, hogy én sem vagyok mindig olyan hű de segítőkész. Bort iszom, vizet prédikálok? Azért azt nem mondanám, de néha én magam is észre sem veszem, és a stílusom átvált kicsit bunkóra, amire cseppet sem vagyok büszke.

Hogyan tálaljuk a negatív véleményünket?

1. Képzeljük el magunkat a másik helyébe!

 Mielőtt még megnyomnánk az ENTER-t, olvassuk át még egyszer, hogy mit is akartunk kommentelni. Vagy mielőtt még közzétennénk a kritikát, olvassuk át még egyszer, de most ne a nyelvtani hibák után kutatva. Gondoljuk végig, hogy minket megbántana-e, és megsértene-e, amit akartunk írni. Nyilván egyikünk sem örül annak, ha szembesítenek minket azzal, hogy már megint mi a probléma a történetünkkel. Mindenkinek vannak hibái, és egy egészséges ember arra törekszik, hogy tanuljunk belőlük, és ne kövessük el még egyszer ugyanazt. Tehát, ha azt látjuk, hogy a mi mondanivalónk megsértene minket, akkor mindenképp próbáljuk meg átfogalmazni, újragondolni. Hiszen nem sértegetni akarjuk a másikat, hanem csak véleményt szeretnénk nyilvánítani.

2. Ügyeljünk a stílusunkra!

 Ne legyünk lekezelőek, bunkók. Nem kell jópofizzunk, a kedvesség sosem kötelező, nem kell tisztára nyalnunk a másik hátsóját. De az alpári stílus nem elfogadott, és a beszédképességeink biztosan jobbak annál, hogy olyanokat mondjunk, hogy "egyszerűen förtelmes", vagy "kegyetlen szar". A káromkodást például szerintem jobb elkerülni az ilyen helyzetekben, mert attól csak durvább lesz a stílusunk, és még sértőbbnek tűnik a mondandónk, még ha nem is annak szántuk, mégis úgy sikerült. A beszédstílusod téged is meghatároz, arcot teremt neked, kialakít rólad egy képet, ami nem is biztos, hogy igaz rád, és épp ezért kell annyira odafigyelni rá. Nem elég csak annyit írni a monológod végére, hogy egyébként bocs, nem akartalak megbántani. Folyamatosan koncentrálni kell, és egyik mondatunk sem kéne becsmérlő legyen.

3. Ne személyeskedjünk!

  Több helyen is láttam már, hogy valaki a magánéletét próbálta leszólni az írónak. Mi köze lenne szerencsétlen blognak az író barátainak számához, vagy ahhoz, hogy neki mennyi ideje van? Egyszerűen nem odaillő olyan dolgokat mondani, hogy az a tíz feliratkozó biztos csak azért iratkozott fel, mert a barátai az összes, és csak emiatt, vagy mert könyörgött nekik. Semmi közünk nincs ahhoz, hogy az a tíz ember miért iratkozott fel, még akkor sem, ha valóban a barátai ők. De tényleg: mi van akkor, ha a barátai azok? Semmi, szóval ne is kössünk bele. Valakik szerint vérlázító dolog, hogy az igénytelen, kezdetleges blogoknak sok rendszeres olvasójuk van, míg az igényes, egyedi blogoknak (valószínűleg a sajátjuknak) kevés. Erről a legkevésbé sem az író tehet, maximum az emberek, akik feliratkoznak a blogra, abba meg inkább ne kössünk már bele, hogy valaki hova iratkozik fel, és mi tetszik neki, mert az már ízlés kérdése. Nekem sincs sok feliratkozóm (jelenleg nyolc darab, bár én ennek is örülök, egyem meg a kis cukikat J) , de mégsem érzek késztetést, hogy felkutassam kevésbé színvonalas blogokat, és ócsároljam őket, amiért nekik több a feliratkozójuk. Ne az irigység vezényeljen bennünket. (Oké, ez hasonló bölcs kijelentés, mint a "harag rossz tanácsadó", amit azt hiszem a nagy Yoda mester mondott, de az ilyen bölcsességeknek van alapjuk.)

  Továbbá ne kössünk bele abba, hogy az író hány éves. Sokan felhozzák, hogy jaj, azok a tíz-tizenegy évesek is próbálnak blogolni, és ők biztos csak divatból, és még csak nem is tudnak fogalmazni. Tizenegy évesen én sem tudtam fogalmazni, szégyenkezve nézem vissza, miket írtam a Wordbe anyukám gépén. Ha nekem is lett volna saját számítógépem, és rátaláltam volna a blogokra, akkor simán megosztottam volna, és nyilvánosságra hoztam volna az okos fejemmel. Ez olyan nagy bűn lenne? Nem hiszem. Mindenki volt kezdő, aki meg profin született, annak gratulálok, de azért nem kell leszólni az amatőröket.

4. Próbáljunk pozitívumokat is mondani!

 Mindenki jobban el tudja fogadni a hibáit, ha hallja a bókokat is mellette. Ha kiegyensúlyozzuk a negatívumokat a pozitívumokkal, abba könnyebben bele lehet nyugodni, és elkerüljük vele sok felháborodást, megsértődést. Ilyenkor persze felmerül a kérdés, hogy de mégis mi van akkor, ha nem tudunk semmi jót mondani, akármennyire is kerestük. Hazudni meg persze nem akarunk, és ellentmondásokat sem akarunk, tehát az ilyesmi "az írásod enyhén untatott engem, de emellett nagyon izgalmas is volt" értelmetlen kijelentéseket szeretnénk mellőzni. Ilyenkor nem tudunk mit tenni, csak különösen oda kell figyelni a hangvételünkre.

5. Indokoljuk a kijelentéseinket!

 Sok kritikus csak leírja, hogy "ronda", vagy "unalmas", mindenféle magyarázat nélkül, mert ő azt úgy gondolja, és kész. Pár napja láttam pont erre egy példát egy design blogon, amit eddig nagyon szerettem, és szívesen olvasgattam a kritikáit. A kritika lényege pedig pont az lenne, hogy belemenjünk a részletekbe, és minél több példát fel tudjunk hozni. Egy egyszerű "ronda" kijelentéssel nem lehet mit kezdeni, de ha elmondják, hogy pontosan micsoda és miért ronda, azon már lehet javítani. Bár szerintem a ronda szót kerüljük, mert sértő lehet. (Na jó, igazából simán kinézném magamból, hogy valamit lerondázok, de ha megtenném, biztos, hogy megpróbálnék segíteni, hogy hogyan lehetne a rondából szépet faragni.)

6. Mondjuk el, hogy hogyan lehetne javítani a blogon!

 Az építő jellegű kritikákat szokta szeretni mindenki, aminek nem az a célja, hogy csak szimplán írjon a blogról, hanem az, hogy segítsen az írónak. Persze, egy nem építő kritika is lehet jó, amiben a kritikus csak elmondja szépen a véleményét, mert ha valaki azt megírja jól, akkor akár az is hasznos lehet. De ha kifejezetten építő jellegű, az segít a legtöbbet a bloggernek. Miután leírtad szépen, hogy mi nem tetszik az adott blogban, nyugodtan odabiggyeszthetnél még plusz pár sort, hogy a sok negatívumon hogy lehetne segíteni. Mivel lehetne feldobni a designt, mivel lehetne érdekesebb a történet, és a fogalmazáson hogy lehetne javítani. Nem nagy energia, szerintem mindenkinek belefér az idejébe, és rengeteget számít.

Hogyan fogadjuk a negatív kritikát?

 Ebben a témában én sajnos nem igazán vagyok otthon, mivel már jó ideje nem írok történetes blogot, és mikor írtam is, a kutya se olvasta, ergo nem is kaptam róla nem hogy negatív véleményt nem, de semmilyen véleményt sem. Utólag azt mondom, hogy jobb is, mert nem voltak éppen életem műalkotásai, és két-három fejezetnél nem is jutottam tovább egyiknél sem. Szóval, most csak próbálok belegondolni azok helyébe, akik kapják a kritikát. Persze, a mindennapi életben én is kapok, amire most tudok alapozni, hiszen a hibák elfogadása nem csak a blogoknál fontos, hanem az életünknek egy fontos része. Kaphatunk negatív kritikát a szüleinktől, barátainktól, ellenségeinktől, vagy akár egy tanárunktól. Tudnunk kell ezeket kezelni, hogy megkönnyítsük vele az életünket. Bár én itt tizenhat évesen nem igazán szeretnék az élet nagy dolgairól papolni, úgyhogy kanyarodjunk is vissza csak az írás és a blogolás témaköréhez.

 1. Próbáljunk javítani a hibákon!

  Nem szép a design? Forduljunk designerhez! Sok a nyelvtani hiba? Keressünk bétát! 
 Ilyen egyszerűnek tűnik elsőre. De mi van, ha már eleve designer csinálta a blog kinézetét? Hiszen nem mindegyik designblog olyan hű de szép designokat készít, ugyanúgy akadnak amatőr designblogok, akár csak kezdő történetes blogok is. A híres-neves, nívós designblogoknak pedig tele a limitjük, vagy inaktívak. Ilyenkor az embernek átfut a fejében, hogy megpróbálja saját maga. Higgyétek el, szerintem az átlagnak nincsenek akkora elvárásai, nem kell kódos design, sőt, valaki kifejezetten a hagyományosat szereti. Kicsit babrálsz az alapsablon színeivel, összedobsz pár designblog Youtube csatornáin található videók segítségével egy egyszerűbb fejlécet, akkor senki sem fog leszúrni véleményem szerint. Ha mégis, akkor azzal talán jobb nem is foglalkozni, hiszen sokan értelmetlenül nagy jelentőséget adnak a kinézetnek. (Legalábbis én nem szeretem, ha egy kritikus többet ír a kinézetről, mint a tartalomról, de még azt sem nagyon, ha ugyanannyit. A csomagolást is meg kell említeni, de a lényeg az, ami benne van.)
  Ha pedig már van egy bétád, és még így is találnak benne hibákat, akkor az a legjobb, ha megkérdezed, pontosan mik azok a bakik, és szépen kijavítgatod őket. Ha konkrét példát nem is tud felhozni a kritikus, azért, mert lusta keresgélni, vagy elfelejtette, vagy akármi, akkor meg sajnos nincs mit tenni, úgy fog maradni. Erről nem te már nem tehetsz, mert te kijavítottad volna.
   A blogod sosem lesz tökéletes, mindig lesznek benne kivetnivalók. Igen, senki sem tökéletes, blabla. De a tökéletességre azért lehet törekedni, kérem szépen! Minél több hibát javítunk ki, annál közelebb fogunk állni hozzá, és ugyan egy vékony hajszál mindig el fog minket tőle választani, de megközelíteni meg tudjuk. Nem mindegy, hogy a tökéletességtől milyen messze áll a blogod.

2.  Fogadd el, hogy neki ez a véleménye!

 Vannak helyzetek, amikor nem feltétlenül kell javítani a hibákon. Ha tudod, hogy mások megdicsérték például a fejlécet, de a kritikusnak meg mégsem tetszett, akkor nem biztos, hogy a kritikusnak kell megfelelned. Ha neked is tetszik, és az olvasóid nagy részének is tetszik, akkor mindegy, hogy a kritikus mit gondol, hiszen akik számodra fontosak, azok értékelik a munkádat. Nem kell mérgesnek lenni a kritikusra, amiért gonosz módon neki bezzeg nem tetszik, csak el kell fogadni, hogy ez az ő véleménye, ő ezt így gondolja, és ennyi, nem kell rajta többet lovagolni. Összpontosíts inkább arra, hogy az olvasóidnak tettszegyjen, és elsősorban nekik akarj megfelelni. Olyan nincs, hogy mindenkinek tetszik a blogod, hiszen különböző embereknek különböző az ízlésük.

3. Ne akarjunk mindenre kifogásokat keresni!

  A kritikusok nem szokták szeretni, hogy miután szépen elolvasták az egész blogot, átgondolták többször is a kritikát, időt szántak rá, az író reagál a kritikára, és szépen elkezdi az összes dolgot indokolni. "A design azért nem olyan, mert akkor épp...", vagy "Ja igen, annál a fejezetnél meghalt a szomszédom macskája és nem voltam formában", és a többi. Persze, ha könnyít a kis lelkeden, akkor nyugodtan mondhatsz pár dolgot, meg tényleg van, amire jogos magyarázat van. De a kritikust ezek nem feltétlenül érdekli, ő csupán azt szeretné, hogy kijavítsd azt a fejezetet, mert most már jobb formában vagy, és kész. Felesleges azon rágódni, hogy te miért ejtetted azt a hibát, csak javítani kell rajta!

4. Ha bánt minket a stílusa a kritikusnak, mondjuk szépen meg neki!

  Általában nem sértő szándékkal szokták írni a negatív kritikát, csupán csak el szeretnék mondani a véleményüket. Ha téged ez mégis megbánt, akkor ne ess neki a kritikusnak, hogy ő milyen egy bunkó és alpári személy, még akkor is, ha valóban az. Meg kell mondanod neki, hogy neked ez rosszul esett, megbántott téged, vagy egyenesen belegázolt a lelkivilágodba. Egy értelmes ember bocsánatod fog kérni, és utána már kedvesebb stílusban fog hozzád beszélni, mert érzékeli, hogy te talán könnyebben magadra veszed a kritikát, mint amennyire ő tenné. Utána már te is látod, hogy igazából nem akart téged megbántani, és ő is látja, hogy megsértett téged, és már megbánta, és utána minden fantasztikus, cukorkákkal és rózsaszín felhőkkel teli.



 A cikkem célja annyi lett volna, hogy meg tudjuk előzni a sok vitát a csoportban. Tudom, milyen szórakoztató kívülállóként olvasgatni a sok viszályt, és haha, popcorn-t eszegető Pusheen macskával ezt illusztrálni is tudjuk, de ez szegény írónak lehet, hogy már kevésbé vicces, sőt. Remélem tudtam vele segíteni!